1.

Gyerekként imádtam a telet. Amikor sűrű pelyhekben hullott a hó, nagyokat lehetett szánkózni, korcsolyázni a Duna jegén, és kipirosodott arccal a nap végén hazamenni. Igazi kemény telek voltak, tele boldogsággal. Hányszor volt, hogy Szenteste napján, arra ébredtünk fel, hogy esik a hó. Mikuláskor szánkóval mentünk el, a nagymamámig, aki a másik utcában lakott. Hógolyóztunk és hóembert építettünk. Beköszöntött a várva várt téli szünet, és nem volt okunk a panaszra. Vidáman teltek el a napok belőle, mert volt célja a szünetnek. Persze, nem kellett hozzá a szünet, ha korcsolyázni akartunk volna, vagy egyszerűen csak a jégen csúszkálni, ott voltak a hétvégék is. Lassan olvadni kezdett a jég és a hó, és beköszöntött az igazi régi tavasz, mert akkor még voltak évszakok, nem úgy, mint most. A divatos kifejezéssel jönnek: Globális felmelegedés, amit mi okozunk emberek, és tesszük tönkre a Földet. Úgy szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, a boldog gyerekkor idején. Még félnünk sem kellett semmitől, sem este, sem éjjel. Persze abban az időben is voltak ködök, jó nagyok.

De ez a köd, egyik pillanatról a másikra ereszkedett az egész tájra. Nem is volt furcsa, hisz az évszak velejárója a köd. De ez valahogy még is más volt. Félelmetes és titokzatos is egyben. Igazából semmi rosszra nem gondoltam. És miért gondoltam volna? Hideg volt, munkába indultam hajnalok-hajnalán.  Kilépve az utcára, meglepett a köd. Nem számítottam rá. Nem jelezték, hogy ködös időre kell számítanunk. Hajnali fél öt volt, lassan megérkezett a busz is. A lámpa fényében, már látszódott, hogy nem valami szép idő köszönt ma ránk, itt az undok köd. Mikor felszálltunk a buszra, ki-ki a megszokott helyére ülve, még egyszer odapillantottam, és egyre jobban ködösödni kezdett az idő. Lassan cammogva indultunk útnak, épphogy elhagytuk a falu határát, amikor valami érdekesre lettem figyelmes. Hirtelen, olyan sűrűvé vált a köd, hogy jószerével, semmit sem láttam a tájból, még beérve a szomszéd városba, abból sem. Mellettem ülő munkatársam az ülés szélébe kapaszkodott, és imádkozott. Én valahogy nem féltem, sőt valahol még élveztem is, a kialakult helyzetet, ami rám csöppet sem volt jellemző. Csak egyet kértem, hogy hazafelé ne legyen ilyen az idő. Beérve a körforgóba, egy furcsa fényjátékra lettem figyelmes. Mellettem ülő kollégára néztem és oldalba löktem, hogy nézzen már ki ő is, hogy látja-e azt, amit én látni véltem. De a kolléganőm nem figyelt rám, egyfolytában remegett a szája, és a mi atyánkat mondta egyfolytában. Visszapillantottam, de már semmit sem láttam, csak az iszonyú vastag ködöt. A nevem Horváth Bianka, és az én történetem a Ködön túlról..

2.

A köd ellenére, időben beértünk Szekszárdra. Leszálltunk a gimnáziumnál, és az Arany János utcán keresztül indultunk el, mind mindig a kórház irányába. Megszokott és rövidebb út odáig. Ahogy elindultunk a buszmegállótól, úgy éreztem, valami egyáltalán nem stimmel a köddel. Leírhatatlanul furcsa volt, számomra misztikus is egyben. Az emberek is így gondolhatták, kik elsiettek mellettünk. Kivéve a drága kollégát, aki belém kapaszkodva vonszolt a kórház irányába. Mikor a tenger felett repültünk, percekkel a leszállás előtt, akkor láttam egy felhőt, számomra tejszerű kutyuléknak tűnt. Valahogy így voltam ezzel a köddel is. Sűrűbb volt és undorítóan nyálkás. Szó szoros értelemben beleragadtunk, és húztuk magunk után. Persze, fent az égen, teljesen más a világ, és érdekesebbnél, érdekesebb felhőket lehetett látni, amik csodaszépek voltak.

Úgy estünk be az öltözőbe. A kabátunkról úgy húztuk le a nyálkás furcsaságot. A tenyeremen tartottam, jobban szemügyre tudjam venni, de nem tudom figyelmesen megnézni, mert, ahogy érintette a kezemet, abban a pillanatban elpárolgott. Összenéztünk Katival, aki még mindig remegett az úttól. megviselték az idegeit, egy kissé a furcsa mód bekövetkezett időjárás változás. Kati undorodva húzta el a száját.

– Én már a buszon szólni akartam neked, oldalba is löktelek, de nem figyeltél rám.

– Nem tudom mi történt velem, így még sosem éreztem. – megfogta a karom és leültetett a székre. A hangja tele volt félelemmel, és nem sok kellett hozzá, hogy elbőgje magát. – Ne nevess ki Bianka, de úgy éreztem, mintha valami ránehezedne a szívemre és tüdőmre. Birtokba akar venni és irányítani. – Elhallgatott.

– Most mi van? Ne aggódj, nem foglak kinevetni. Folytasd. Közben nekiálltunk elrendezni a dolgokat, hogy mielőtt kezdetét veszi a rendelés, készen álljon minden.  Halkan beszéltünk, szinte suttogva, nehogy valaki fültanúja legyen a beszélgetésünknek.  Ami nem is lett volna furcsa, mert a rendelőintézetbe érkező kollégák, orvosok és páciensek egytől - egyik a szokatlan ködről beszéltek.

– Szóval, ezt éreztem és imádkozni kezdtem, nehogy bajunk legyen az út során. Úgy látszik használt, mert itt vagyunk.

Most én hajoltam közel hozzá. Úgy éreztem, muszáj neki elmondanom, ami miatt oldalba löktem útközben.

– Idefigyelj Kati. Amikor beértünk a körforgóba, bámultam kifelé az ablakon, és néztem az egyre sűrűbbé váló ködöt, egy egészen furcsa dolgokra lettem figyelmes.

– Ezért löktél oldalba?

– Igen! Csakhogy te az imádkozással voltál elfoglalva, és a szemet le volt csukva.– Fél göndör szőke haját lófarokba fogta, és a szemüvegét feltolta az orrán, megigazgatta, majd alóla kikukucskált. Így próbált mindig az orvosoknál bevágódni, sikertelenül.

– Szóval? – kérdezte. Lassan megnyugodott, a régi önmaga volt, akit olyan jól ismertem.  Haját csavargatta, laza volt, mint mindig, nem látszódott a félelem a szemében, ahogy reggel a buszon. Rákönyökölt az asztalra, felborítva néhány papírpoharat, amiket a vizsgálatokhoz használunk. Nem foglalkozott most vele.

– Egy furcsa, fényes villanást láttam. Egyszer csak a semmiből csapódott az útra. Egy szemvillanás volt az egész. Amikor visszafordultam már nem láttam semmit, és be is értünk.

– Aha. Mint a derült égből villámcsapás?

– Kb. Valahogy úgy. Akkor is furcsának tartom ezt az egészet. – nézett kérdően rám. – Nem azt, hogy köd van, hisz a hónap velejárója. Hanem magát az állagát. Hirtelen elolvadt, mint a hó.

– Aha. Az igaz.  Gusztustalanul nyálkás és tapadós volt, ami a ködre szerintem egyáltalán nem jellemző. Ha egy sci-fi történetnek lennék az írója biztos, hogy ilyennek képzelném el, és írnám le a történetemben a ködöt, ami egy másik galaxis lakói borítanának Földre, méghozzá megsemmisítésének céljából. Támad a köd.

Felállt és én is ugyan ezt tettem. Kinéztünk az ablakon, és még az életkedvünk is elment a munkától.

– Ebben az időben, szerintem, még egy jól nevelt vámpírnak sincs kedve a lakomához. Adjunk a melónak.

Ringó csípővel az ajtóhoz ment, kinyitotta és elkiabálta magát.

Úgy elszaladt az idő, hogy nem is vettük észre, mikor szállt fel a köd, és adta át helyét a napsütésnek. Persze, este kezdődött minden előröl. A jó időt felváltotta köd.

3.

Hazaértem és teljesen el is feledkeztem az időjárásról. Egészen estig, mikor is a boltba indultam. Öt óra után volt, mint reggel az utcai lámpák fényében láttam az enyhe ködöt. A bolt nincs olyan messze tőlünk, szemben az utcánkkal. Csak pár dolgot akartam venni arra a két napra, amelyek még vissza volt a hétből. Mivel mostanában sokat betegeskedtem, úgy döntöttem, igyekszem az életstílusomon változtatni. Nem csak az egészséges táplálkozás kapcsán, hanem minden téren. Még egy pillanatra rátekintettem a lámpafénynél szitáló ködre, elgondolkodtam Kata mondatán, miszerint, ha ebből történetet írna, ilyennek képzelne el egy földönkívüli megszállást. Beléptem a boltba és még egyszer kinéztem. Nem rég telepített bokrokra furcsa árnyék vetődött a lámpák fényében. .Hirtelen úgy láttam, mintha egy kör alakzat vetődne rá. Megráztam a fejem és elindultam az édességek mentén a pult irányába.   Nem voltam bent tízpercnél tovább, de a köd addigra oly mértékben megváltozott, mintha beleléptünk volna egy sűrített tej kellős közepébe.  Szinte alig lehetett látni valamit is a környezetből. Nem láttam az utat, a házakat, a bokrokat. Valahonnan a sűrű kulimász közepéből hallani lehetett az autók gumijuk csikorgását, ahogy fékezni próbálnak, az emberek kiabálást. Mindenkit pánik fogott el.  Éreztem, hogy valaki mellém áll. A hangja ismerős volt.

– Azta mindenit!  Mint reggel. Az sem volt kutya, de ez még azon is túltesz. Sőt.

Sokáig nem gondolkodtam a dolgon, ki lehet az a titokzatos személy, aki mellém állt. Attila volt, a szomszédfiú. Láttam bent a boltban. Örültem neki, hogy itt van. Honnan tudta, hogy hol állok ebben a sűrű kutyulékban, nem tudtam rájönni.

– Ugye? – kapva kaptam, a kínálkozó lehetőségen és lecsaptam rá. Nagy nehezen megtaláltam a kezét és megfogtam. Megszorította. Lassan és óvatosan lépkedve elindultunk arra, amerre az utat sejtettük. Így is sikerült megtalálnunk az árkot és hatalmast estünk. Valahol a közelünkben autóduda szólt. Nagy nehezen kikászálódtunk belőle és tapogatózva útra indultunk. Egyenesen neki a nevelőintézet falának. Óvatosan, lépésről - lépésre haladtunk előre. Éreztem, hogy remeg. Nem a hidegtől, hanem az idegtől. Hogy félelmét és persze az enyémet is csillapítsam beszéltem hozzá.  -  Én is meglepődtem reggel. Ez a köd egészen más, furcsa. Ráadásul egészen furcsa, mondhatni földöntúli jelenetet láttam a buszról Szekszárd felé haladva a körforgónál.

– Furcsa jelenséget? – Elgondolkodott egy pillanatra.  Megálltunk. Fiatalabb volt nálam sokkal, de az esze az vágott, mint a borotva. Aranyos fiú volt. – Iskolába menet tűnt fel a dolog. Valami nem stimmel ezzel a köddel. Megfogtam, és azon nyomban, ahogy a kezemet érintette elolvadt. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram. Izgatott voltam egész nap. Még az órákon sem figyeltem, ami rám nem jellemző.

–  Én is pontosan így vagyok ezzel az egésszel, mint te. Nem hagy nyugodni a dolog. A jelenség nem hagy nyugodni. Magam előtt látom az egészet. Még a hideg is kiráz tőle, ha rágondolok.

Botladozva újból elindultunk hazafelé. Hangjában kíváncsiság bujkált.

– Miért? Te mit láttál?

– Előbb te mondd el mit láttál! Van egy érzésem, hogy ugyan arról beszélünk. Csak azt nem értem, te hogyan láttad, amikor még javában alszol abban az időben.

– Szünetünk volt, de én nem mentem ki az udvarra.  Kinéztem az ablakon. Szerintem rajtam kívül senkinek sem tűnt fel, az, amit látni véltem, pedig elég sokan futkároztak kint az udvaron. Egy fényes villanást láttam, egyenes síkban csapódott bele a talajba. Maga a villanás is furcsa volt. Olyannak tudnám leírni, mint egy villámot. Vártam az ég dörrenést.  Kísértetiesen földöntúli. Nem evilági. Ha hinnék az ilyen dologban, azt mondanám, hogy egy idegen civilizáció küldöttei terepszemléznek minket, embereket.

Teljes mértékben megvoltam lepődve a beszédén.  Túlságosan felnőttes volt.

–  Pontosan én is ugyan ezt láttam csak hajnalok hajnalán. Pont kinéztem az ablakon és a mellettünk lévő sávban haladó autót magába szippantotta egy villám. A semmiből csapott le.

– Ez mind felettébb érdekes. Nézd, most is tapad ránk ez a valami. Nyúlik és olvad.

– Lehet az a baj, sok minden elhiszünk a médiának. Amiket ránk zúdítanak, olvasunk ezzel kapcsolatban valahol egy cikket, azt is elhisszük, mert azt akarják, hogy higgyük le.  És elhisszük, holott csepp igazság sincs benne.  Alapja lehet, hogy van, és ez köré szövik a történéseket, mert elhisznek ezer éves jóslatokat és belemagyarázzák azt, ami épp a világban történik.

Tapogatózva elértünk egy pontig. Ha a számításom nem csal, hazaértünk. Kinyújtottam a kezem és jobb kéz irányába tapogatóztam. Megérintettem a bokrot, amely a testvérem szobája előtt áll. Megfordultam és a falat kerestem. Megérintettem. Kőporos falrészt érintett a tenyerem. Hazaértem. Kérdés csupán az volt, hogy Attila is hazatalál e.

- Hazakísérjelek?

- Á nem kell! Itt lakom egy házzal arrébb. Könnyen hazatalálok! Lehet, hogy igazad lesz, és lesz benne igazság. Mostanában divattá váltak az összeesküvés - elméletek gyártása. Az is meglehet, hogy ez a köd csupán a klímaváltozás következménye, és amit láttunk, csupán ennek a következménye. Villám és vihar novemberben.  Megyek, mert anyu már nagyon várja a kenyeret.

Intett egyet. Akkor láttam őt utoljára. Örökre elveszett a ködben.

4.

Felléptem a lépcsőn, a kezem már a kilincset érintettem. Megtorpantam. A nyakam bizseregni kezdett, amikor úgy érezzük, hogy valaki figyel minket. Visszafordultam, elnéztem balra, de a szomszédfiúból már nem láttam semmit. Majd előrebámultam, de ebben az átkozott ködben, nem lehetett semmit sem látni. Leléptem, kikerültem a bokrot, ami a házunk előtt állt. Szétnéztem. Biztos voltam benne, nem vagyok egyedül az utcán. Senki sem mászkált az utcán, ilyen időben. Hegyeztem a fülem, igazán furcsa hangot lehetett hallani. Ismerem az utasszállító hangját, ami megnyugvásként hatott rám. Ez másféle hang volt. Búgó volt. Ugyanabban a pillanatban, hatalmas villanás vakított el. A kezemet a szemem elé téve, próbáltam kilesni alóla. Annyira fényes volt, még annál is rossza, amikor belenézünk a Napba. Hátrálni kezdtem, és beleestem a bokorba. Amilyen hirtelen történt az egész fényjáték, olyan gyorsan tűnt el a ködben. Nem kellett nógatni, hogy azonnal húzzak be a lakásba. A szívem megállás nélkül dobogott odabent, ziháltan vettem a levegőt. Bevágtattam a szobámban, ott vetkőztem le, a cuccaimat rádobtam az ágyamra. Anyu megdöbbenve csörtetett utánam, akkor lépett be a fenségterületemre, amikor redőnyt húztam le, gyorsütemben. Megnyugvást adott számomra, hogy így talán kizárhatom magam körül a ködöt, a sötétséget. Bár belűről tudtam, azok ellen úgysem nyújt védelmet, zárt ablakon keresztül is be tudnak hatolni. Amiben sosem hittem, valósággá válik, amit hallani véltem, egy repülőcsészealj hangja volt. Nem gondoltam volna, hogy még aznap este a történetem megkezdődik. Amit egy bugyuta beszélgetés eredményezett. Csak később tudtam meg: ők mindent látnak, hallanak, és követnek. Ha kiszúrta maguknak, nincs visszaút. Belekerülsz a programjukba, és mindent elkövetnek, hogy sohasem lásd viszont a Föld kéklő egét.

– Mi ütött beléd? Úgy rohantál be, mint akit kergetnek.

– Semmi.– vontam meg a vállam. – Megint ködül az idő. Olyan nagy köd van ismét, mint délelőtt volt. Idegesít. Meg sötét van, ilyenkor célszerű már lehúzni a redőnyt.

Kivonultam a szobámból, egyenesen a konyhába. Anyu követett.  A szívem továbbra is hevesen vert, nem tudtam lenyugodni. A vérnyomásom az egekbe szállt. Készítettem magamnak egy teát megnyugtatásként. Szöszmötöltem. Igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, hogy repülőcsészealj hangját hallottam, és láttam. Igen, láttam, mert tudtam, hogy ott lebegett felettem. Pedig csak egy fénynyalábot láttam a sűrű ködben.  Anyu ott toporgott mellettem. Nem volt hajlandó tágítani mellőlem.  Igazán kezdett zavarni a ténfergése, szólni még sem merte. A teát is majdnem sikeresen kiöntöttem a pohárból, annyira a nyomomban járt.

– Ismerlek nagyon jól! Nem azért viselkedsz így, mert ismét köd van!

Megfordultam és ránéztem. Ne tudom honnan jött az ötlet, de a következőt vágtam hozzá.

– Képzeld, anya, pedig a köd az oka. Sőt, olyannyira megvisel a látványa, hogy nagy elhatározásra jutottam. Tanulmányozni fogom az időjárást, annak változásait. Mondok jobbat. Venni fogok egy teleszkópot, amivel tanulmányozni lehet a csillagos eget.

– Mi? – döbbent meg a kijelentésemen. Még az arcára is kiíródott. – Igaz, már gyerekként is bújtad a csillagászattal foglalkozó könyveket.

– Tedd hozzá azt is, hogy már gyerekként szerettem volna egy távcsövet. Úgyhogy döntöttem. Meglepem magam Karácsonyra egy teleszkóppal. Tanulmányozni fogom az eget, hátha itt fognak landolni, zöld kis emberkék a Marsról. – hírtelen jött ötlettől  vezérelve, rákérdeztem,hogy hisz e a földönkívüliek létezésében. – Mondd, anya? Te hiszel az idegenlényekben? A földönkívüliekben?

Egy pillanatra elgondolkodott.

– Persze, még mit nem. Biztos lehetsz benne, rajtunk kívül, nem élnek más intelinges lények a világűrben. – kíváncsian rám nézett, én az asztal terítőjének mintáját néztem. Közel hajolt hozzám.  – Biztos, hogy csak a köd az oka annak, hogy ennyire érdeklődni kezdtél, ezek a dolgok iránt? Nem akarsz nekem valamit mondani? 

Megráztam a fejem.

– Nem, anya. Nincs semmi mondani valóm.  Egyszerűen, utána akarok nézni ennek a furcsa ködnek. Ennyi, semmi több.

– Furcsa? Ugyan miben furcsa?

– Mondd, anya? Voltál ma kint az utcán?

– Persze. Boltban voltam. Hirtelen lett nagy köd. Ennyi. Miért?

– Semmi!  Csak kérdeztem!

 Felálltam az asztaltól, és minden szó nélkül otthagytam a konyhában. Nézett utánam a zöldes barna szemeivel, és még a száját is elfelejtette becsukni. Meglepődött, mert nem szokásom így viselkedni. Az engedelmes és szófogadó kislányból, hirtelen magabiztos lány lett, aki pimaszul visszabeszél az anyjának.   Becsaptam a szobám ajtaját. Rettegni kezdtem az előttem álló éjszakától. Féltem, nagyon féltem.  Életemben először, rettegni kezdtem az éjszakától, a sötétségtől. Amilyen gyorsan csak tudtam, lefeküdtem.  Magamra rántottam a takarót, s a takaró alatt reszketni kezdtem. Minden neszre, kisebb éjszakai zajra összerezzentem. Pedig  e éjszaki zajok mindennaposak voltak az életemben.  Jól tudtam, hogy a délután részesévé váltam valaminek, aminek nem lett volna szabad.  Láttam és hallottam valamit, aminek nem lehettem volna szemtanúja. Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, utána fogok járni ennek a dolognak, mert valami történik körülöttünk.

Egész éjjel zakatolt az agyam, gondolkodtam, és gondolkodtam. Biztos vagyok-e abban, hogy jó volt-e a feltételezésem, miszerint, ufó garázdálkodik felettünk. Jól tudok aludni, annyira, hogy ha egy bombát robbantanának mellettem, arra sem ébrednék fel. De ez a mai éjszakát nem arra találták ki számomra, hogy az álmok útjára tévedjek. Gyerekkorom óta érdekelt az égbolt, a csillagok, bolygók, galaxisok. Sosem gondoltam arra, hogy rajtunk kívül, élnének mások, a végtelen világegyetemben. Persze, ki nem játszott már el, azzal a gondolattal, hogy nem élünk egyedül a világban, hanem egy távoli galaxisban, egy földtípusú bolygón, élnek nálunk sokkal fejlettebb lények. Hányszor olvastam arról, hogy valaki részesévé vált, úgymond harmadik típusú találkozónak. Jót nevettem rajta. Sosem hittem benne. Fel-felpillantottam, félig felültem az ágyban és az ablak felé pislantottam, majd Körbenéztem a szobában, de az internet dobozának világításán kívül, szerencsére más nem ontotta a fényt. Majd visszafeküdtem a párnára, és továbbszőttem a gondolatomat, a földönkívüliek létezéséről.  Tény: ősz van, november, és ilyenkor a hónapnak megfelelően, általában köd szokott lenni. A köd furcsa, és nyákot termel, szerintem. Nyúlos, ragacsos, ha a kezedbe fogod, elolvad.  Ami szintén furcsa. A köd szitálni szokott, nem pedig elolvadni, mint a hó. Persze, az sem furcsa, ha hirtelen köszönt ránk, és sűrű. De ez? Sohasem láttam még ehhez foghatót. Itt van Attila felvetése, miszerint, ha ő író lenne, így képzelne el egy sci-fi történetet, miszerint, nálunk több száz fényévre élő földönkívüliek, így rabolnák el az embereket vizsgálat céljából. Aztán, itt van a búgó hang, amely a köd mélyéről hallottam. Biztosra veszem, nem utasszállító hangja volt, hanem egészen másé. Bár nem vagyok jártas a repülőcsészealj felépítésében, csupán megérzés. És hát, a női megérzések híresek, és mindig bejönnek. Itt tartottam az elméletgyártásban, mikor is végre sikerült elaludnom. Pár órát aludtam, a telefonom ébresztőjére ébredtem fel kótyagos fejjel. Alig aludtam néhány óránál. Valamikor éjfél körül sikerült végre elaludnom. Kimásztam az ágyból, csukott szemmel, rutinos mozdulattal végeztem a reggeli teendőimet.  Kivánszorogtam a konyhába, ittam egy teát, anyu észre sem vett, annyira belemerült az újság olvasásába, hogy még a köszönésemet sem fogadta. Felettébb érdekes lehetett a cikk, amit olvasott. Azt sem vette észre, amikor elhagytam a lakást és munkába indultam. Miután kiléptem az utcára, az első mozdulatom az volt, hogy feltekintettem az égre. De semmi különöset nem tapasztaltam. A biztonság kedvéért még körbetekintettem. De a köd annyira sűrű volt, hogy az orromig nem láttam, nem hogy azt, hogy esetleg valaki utánam jönne. Az ötperces utat, csigalassúsággal tettem meg. Egy pillanatra megálltam, és a hátam mögé tekintettem. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Ismét felpillantottam az égre, de semmi. Ránéztem az órámra. Késésben voltam.  Kati már rég ott álldogált. Egyik lábáról a másikra állt, és felfelé nézett ő is.

– Hogy nekem már mennyire elegem van, ebből az időjárásból. Inkább esne a hó. – támadt le, köszönés nélkül. Az arcáról ugyanúgy leírt a félelem, mint tegnap ilyenkor.

–Az se rossz. De inkább majd Karácsonykor. – elgondolkodtam azon, felvessem-e neki, az elméletemet és azt, amit érezni és hallani véltem. Elhessegettem a gondolatot, beállt a busz, és mi a sűrű ködben, útra indultunk Szekszárdra. Valahol Tolnán járhattunk, amikor megszólalt a telefonom. Meglepődtem. Anyu volt a hívó. Kati kérdőn nézett rám. Felvettem. És ekkor ugrott be, amit látni véltem, tegnap ilyenkor a körforgalomban, ahogy anyu mesélni kezdte a cikktartalmát.

– Anya? – meglepetten szóltam bele a telefonba. Nem jellemző rá, hogy hajnalok-hajnalán hívjon. Valami történhetett. – Nem szoktál ilyen korán hívni?

– Te, emlékszel még az esti beszélgetésünkre a ködről?

– Persze hogy emlékszem, anya. Ezért hívtál fel?

– Többek között. Ezt hallgasd, mit ír az újság. A cikkcíme: Villanás a ködben. – megmerevedtem. És bevillant a tegnap látottak. – “… iszonyú köd, ami ránk ereszkedett, félelemmel töltötte el a szívem. Alig mertem beleülni a kocsiba, és útnak indulni a munkába. Az életemben nem volt részem, ehhez hasonló természeti jelenséghez. Mintha ha egy vastag fal mellett haladtam volna át. Alig tudtam az ablaktörlőt is használni, mert ami ráesett, nem a köd volt, hanem valami egészen más. Olyan volt számomra, mintha nyákot próbáltam volna letörölni vele, az üvegen teljesen elaszalódott rajta. Épphogy beértem a körforgóba, amikor is, újabb meglepetéssel találtam szembe magam. Előttem is egy személyautó araszolt, amikor is, hirtelen a semmiből egy hatalmas villám csapott be elém. Egyenesen rá, az előttem haladó autóra. Magába szippantotta az egész autót. Azt hittem, káprázik a szemem, vagy rosszul látok. Semmi nem maradt belőle, csak egy füstölgő csík. ” – Eddig tart a cikk, lányom. Apád azóta egyfolytában röhög rajta, amióta elolvasta.

Nagyot nyeltem. Ezek szerint, az én szemem sem káprázott, amikor megláttam a fénycsíkot. S nem ok nélkül féltem egész éjjel. És ami még valószínűbb, amit hallani véltem a ködön belül, valószínűleg egy repülőcsészealj hangja lehetett. Újból elgondolkodtam egy pillanatra. Van egyáltalán a repülőcsészealjaknak hangjuk?

– Figyelj, anya, majd ha hazaértem beszélünk. Valamit el kell mondanom. És mondd meg apának, egyáltalán ne röhögjön rajta, mert mind valóság.

Mielőtt anyu válaszolni tudott volna a kijelentésemre, kinyomta a telefont. Mit sem sejtettem arról, hogy a szomszédfiú tegnap délután minden nyom nélkül eltűnt, és valószínű én láttam utoljára élve.

5.

Hiába szállt olyan gyorsan az idő munka közben, de az idő nem akart engedni. A köd egyre sűrűbbé vált. Csak egy pillanatra néztem ki az ablakon, de az is épp elég volt ahhoz, hogy észre vegyem azt a villanást, amely akkor csapott ki a sűrű ködből. A villanás éppolyan volt, mint tegnap hajnalban látni véltem a körforgalom közepén.  Ránéztem Katára. Barátnőm a munkába temetkezett, de a lába egyfolytában járt az idegtől, és láttam, hogy a könnyeit nyeldesi. Félt, rettegett valamitől. És ez a valami, nem volt más, mint maga a köd. Újból kinéztem az ablakon, hiába merengettem a szemem, nem történt semmi. Pedig valahol a lelkem mélyén vágytam rá, hogy újból meglássam a villanást, és meghalljam a búgó hangot. Mindhiába. Becsuktam az ablakot és a gondolatomból a telefonom halk hangja szakított félbe.  Kivettem a táskámból, és a kijelző szerint anyu hívott. Rögtön eszembe juttatva a reggeli telefonját, és az újságcikket, amelyet felolvasott számomra. Idegesen szóltam bele. Mérges voltam rá, hisz jól tudta, ki nem állhattam, ha munka közben zavarnak. De amit mondott, egyből elfelejtette velem a mérgem, azt is, hogy hol vagyok, mit csinálok. Az egész szoba forgott velem a döbbenettől és az ijedségtől.

– Jaj, anyu mit akarsz? Dolgozom. – Kata is felkapta a fejét.  Meghallottam anyu hangját. Még sosem hallottam ilyennek. Valaminek történnie kellett. Valami rossznak. A gyomrom megemelkedett, mélyen éreztem, hogy rossz hírt fog közölni. A hangja zaklatott volt, ideges, és sírásás fojtogatta Valami történt, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy otthon történt valami nagy baj.  – Történt valami? Zaklatott a hangod. Sírtál?

– Jaj, kislányom, ez borzasztó. – zokogott bele a kagylóba. Hallottam, hogy nyeldesi a könnyeit.

– Mégis? Mi történt? Csak nem apával van valami?

– Dehogy! Itt volt a rendőrség!

Leültem a székre. Valószínű, hogy elfehéredtem, elsápadtam, mert a másik pillanatban már egy poharat tartogattam a kezemben. Kata állt mellettem, sírásra görbülő szájjal és kérdő tekintettel nézett rám. Nyeltem egy nagyot. Körbenéztem, s láttam, hogy minden munkatársam már engem néz. Mire rájöttem mi az oka, a nagy kíváncsiskodásnak. Nem az, hogy rosszul lettem, hanem az, hogy beleordítottam a telefonba. Szerencsémre, beteg nem tartózkodott bent ezekben a pillanatokban.

– A rendőrség?

– Délután vissza fognak jönni, téged is ki fognak hallgatni.

– Engem? Minek? – csodálkoztam el, rajta. Nem csináltam semmit, tudtommal. – Nem csináltam semmit? Anyu, légy szíves, légy őszinte. Mi történt? Ugye nem otthon történt valami,valami amit elakartál titkolni?

–  Jézusom, kislányom! Hogy gondolhatsz ilyet. Olyannak ismersz, aki tud hazudni, vagy valamit eltitkolni mások elől? – ez igaz volt. Anyu sosem tudott hazudni, vagy eltitkolni akár mit is mások elől. –  Át volt a szomszéd Juci. Képzeld, tegnap este óta nincs meg Attila. Egyszerűen nyoma veszett.

Még jó hogy ültem. Úgy érzetem, hogy elájulok és lefordulok a székről. Éreztem, hogy valaki gyengéden megfog és visszaültet a székre. Percekkel később, a lábam már egy másik széken pihent. A kezemből kiesett a telefon. Hallottam anyu gyenge hangját, valahonnan mélyről. Kata a kezembe nyomta a telefont, a hangom gyenge és erőtlen volt.

– Az nem lehet. Egyszerre jöttünk ki a boltból és hazáig is együtt jöttünk. Tőlünk váltunk el. Még mondta is nekem, hogy nagyon siet, mert várják már otthon.

Úgy pattantam fel a székről, mint akit megcsípett volna egy nikkelbolha. A szék borult, és borult vele együtt Kata is. És velük együtt a pohár a kezemből is kiesett. Darabjaira hullott, így Kata előbb megkapta adagját a locsolásból, mielőtt még ránk köszöntött volna húsvét.  Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés A figyelő érzés a búgóhang, nem voltak véletlenek. Valamint a hirtelen bekövetkezett fényáradat, az sem volt véletlen.  Éppolyan fényáradat volt, amit este láttam, mint aznap hajnalban, és az előbb is látni véltem. Tehát nem a szemem káprázott. Sem tegnap, sem pedig ma.  Minden összepasszolt, és értelmet nyelt a tegnap éjszakai elgondolásom. UFÓ garázdálkodik felettünk. Anyu hangja térített vissza a valóságba.

– Nem mondod komolyan, lányom?

– Szoktam én viccelni, anya? Együtt jöttünk haza a boltból, és tőlünk váltunk el. Beleveszett a ködbe. A ködről beszélgettünk. Még meg is kérdeztem tőle, hogy hazakísérjem e. Azt mondta nem kell. Mikor jönnek?

– Mondtam nekik három, félnégy körül érsz haza. Szerintem négyre itt lesznek.

Semmit sem mondtam neki. Kinyomtam a telefont és visszatettem a táskámba. Mire visszafordultam, már kíváncsi, figyelő tekintetek kereszttüzében álltam. Tudtam, mondanom kellene valamit. Az agyam egyfolytában zakatolt, és kérdés hátán kérdést tettem fel magamnak, amire nem tudtam megadni még magamnak sem a válaszokat.  Ez volt a legkisebb gondom. Hogy fogok a szomszéd szemébe nézni ezek után? Mit gondolhat rólam? Igyekeztem magam megnyugtatni. Nem lesz baj, nem én raboltam el a fiút, és amit láttam és tapasztaltam, senkire sem tartozik. Még az anyámra sem. De még a rendőrökre sem. Mindent elmondok, kivéve a hangokat és a fényáradatot. Még a végén elmebajosnak néznek. Felnéztem. Hangom gyenge volt, és a sírás kerülgetett.

– Eltűnt a szomszéd fiú. Nem ért haza a boltból, beleveszett a ködbe. Úgy tűnik, én láttam utoljára. Volt nálunk a rendőrség. Engem is ki akarnak majd kérdezni. Mivel nem voltam otthon, visszajönnek délután.

– Borzasztó! – sápadozott mellettem Kati. – Hogyhogy te láttad utoljára?

– Tegnap öt óra magasságába elmentem a boltba. Már a lámpák fényénél láttam, hogy enyhén ködül az idő. Együtt jöttünk ki a boltból. Már akkor láttam, mint kiléptünk a bolt ajtaján, hogy iszonyú sűrű a köd. Alig láttunk az orrunkig.  Egymásba kapaszkodva botorkáltunk hazáig.  Az időjárásról beszélgettünk. A házunk ajtajában váltunk el egymástól. Meg is kérdeztem tőle, hogy hazakísérjem e. Azt mondta: nem kell. Még láttam a ködbevesző alakját. És onnantól ki tudja mi történhetett vele. Ha vicces kedvemben lennék, akkor azt mondanám, magába szippantotta a köd. De nem akarok szerencsétlenről, vicceket gyártani. – mélyen hallgattam a búgó hangról, amelyet a fejem felett hallottam.

– Borzasztó! Mi történhetett szerencsétlennel? Csak nem rabolta el valaki? Annyi szörnyűséget lehet hallani a híradókban. – találgatott és szörnyülködött az egyik kolléga.

– Na, látod. Én pontosan ezért nem nézek híradót. Mert mást sem mutogatnak, csak borzalmakat, és mindenféle kitalációt, hogy hidd is el azt, ami történt. – ezt egy fiatalabb kolléganő mondta, aki még nálam is fiatalabb volt egy-két évvel. Kata is nyugtatni próbált.

 Mire vége lett a munkaidőnek, a köd is felszállt. De ez az én kedvemen egyáltalán nem változtatott. Ideges voltam. Mit mondjak majd a rendőröknek? Nem állíthatom neki azt, amit én feltételezek, hogy egy felettünk garázdálkodó ufó rabolta el a szerencsétlen gyereket?  Ezt csak én gondolom, és a feltevésemben csak 80%-ban vagyok biztos.

6.

 Hazafelé tartva, Kata mély magyarázatba fogott valamiről, amiről a leghalványabb gőzöm nem volt arról, mit is magyarázz annyira lelkesen. Ha felébresztenének álmomból, akkor sem tudnám visszamondani, miről trécselt annyira. Nem tudtam másra gondolni, mint a szerencsétlen szomszédgyerekre és a ködre. Végül a gondolataim a villanásokra terelődtek. Sehogy sem akart összeállni a kép számomra. A köd nem normális állagú köd, ha lehet így fogalmazni. Nekem olyannak tűnt, mint egy pókháló. Pókháló? Igen, az. Egy pókháló, amely körbeszövi az embert, beleragad, mint légy a légyfogóba, és többé nem tud szabadulni, és benne leli a halálát. De akkor mi szükségük a villanásokra? Elterelő hadművelet?  Valószínű. Sőt. Biztosan az. A ködnek és a villanásoknak sok közük van vagy lehet egymáshoz. Tehát a villanás, amit láttam tegnap este, miután elbúcsúztam Attilától, magába szippantotta a szerencsétlen gyereket. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy alig vettem észre, hogy hazaértünk. Kata többször is oldalba lökött, mire feleszméltem.

–  Megérkeztünk, huhu. Le kell szállni.

Nem szóltam semmit Katának. Felkászálódtam az ülésből és egy szó nélkül leszálltam. De ő még utánam kiabált.

– Aztán majd hívj fel, hogy mi történt. – Visszafordultam és bólintottam egyet. Majd lassú léptekkel hazavánszorogtam.  Lassan nyitottam ki a bejárati ajtót, s ugyanilyen mozdulattal léptem be a lakásba, majd a konyhába. Az első utam mindig idevezet hazaérkezéskor. Rögtön mélabús személyekbe ütköztem. Anyu és apu merev tekintettel ültek a konyhaasztalnál, Attila nagyanyja, Juci néni zsebkendőbe folytatta a bánatát. A papírzsepik a székem alatt és mellett landoltak. Szomszéd néni felnézett, s mikor meglátott a nyakamba borult, és ott zokogott tovább.  Ha anyu nem lép közbe, megfojt.

– Jajj, kislányom! Ezt a szörnyűséget! Eltűnt a kis unokám!

– Tudom, Juci néni, tudom.  Üljön le, mielőtt még nekem összeesik.

Juci néni igyekezett összeszedni magát, szipogott és nyelte a könnyeit, és másodpercenként az orrát törölte. Nehezen, de sikerült visszaültetnem a székre. 

– Azt mondta, anyád, hogy te találkoztál vele tegnap este, mielőtt eltűnt volna, szegénykém. Elmondod nekem, mik voltak az utolsó szavai?

Nagyot nyeltem. Most mondjam meg neki, hogy a ködről társalogtunk, hogy mindkettőnk számára milyen titokzatos volt az elénk táruló látvány?  Hogy ő arra gondolt, hogy ez nem közönséges egy köd, hanem másvilági, nem világi, hanem egyenes az űrből ereszkedik közénk, és mindezt a földönkívüli lények okozzák? Melléje húztam egy másik széket, és mélyen a tekintetébe néztem. A szeme felcsillant a reménytől, jól tudtam, hogy hiába. Nem tudok semmi megnyugtató választ adni számára, Attilát illetően.

–  Együtt jöttünk ki a boltból. Mindkettőnket meglepett, hogy a köd hirtelen csapott le ránk, és nagyon sűrűvé vált. Együtt jöttünk, és mindenféléről beszéltünk. A ködről, és az iskoláról egyaránt. Én akkor láttam őt utoljára, amikor elbúcsúzott tőlem. Annyit mondott, hogy siet, mert már nagyon várják haza. Aztán elnyelte a köd. Bejöttem. Reggel pedig elmentem dolgozni, anyu hívott fel, azzal hogy mi történt.

A remény csillaga, rögtön kihűlni látszott a szemében. Szürke, szomorú szemek tekintettek rám. Felállt, a sírástól alig tudott beszélni, visszaült a székre, a lába és a keze remegett az idegtől.

– Akkor, mi történhetett vele? Anyád azt mondta, hogy úgy rohantál befele, mintha valaki kergetett volna?

Szúrós tekintettel néztem rá az anyámra, aki azonnal lehajtotta a fejét. Sokszor mondtam már neki, nem kell mindenkinek mindent elmondani. Ő sosem hallgat rám. Bármit i mondok neki, legyen jó vagy rossz dolog, másnap a fél falu tud róla. anyu továbbra sem nézett fel, a terítőt bámulta. Onnan igyekezett leolvasni, hogy vajon hová tűnt el, rejtélyes módon a szomszéd fiú.

– Nem kergetett senki, de ez a nagy köd engem is megviselt és megvisel, és ilyenkor mindenféle hülyeség, megfordul az ember fejében. Féltem. És egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valami rossz fog történni. Csak egyszerűen egy félelem lett úrrá rajtam. Nyugodjon meg, Juci néni, semmi baja nem lesz Attilának.

Pedig csöppet sem voltam nyugodt. A szívem a torkomba dobogott a anyu hívása óta. Majd percekkel később a rettegés lett urrá rajtam. Mielőtt ismét szólni tudtam volna, megszólalt a csengő. Felkaptuk a fejünket. Valami azt súgta, hogy megérkeztek a nyomozók, akik már délelőtt kerestek. Anyu felállt és beengedte őket.

7

Hárman érkeztek. Két férfi és egy nő. A lány ránézésre nem lehetett nálam idősebb, de egy fejjel magasabb volt nálam. Éppúgy vékony volt, mint én. Hosszú barna haja volt, tündöklő kék szemekkel. A nő egész megjelenése magbiztosságot sugallt. Magas sarkú csizmában volt, farmerben, garbóban és zakóban. A keze szorítása is magabiztos és erős volt. A lány bal oldalán egy alacsony, köpcös, kopaszodó férfi állt, aki egyfolytában vigyorgott.  A jobb oldalán egy nyúlánk, félénk szemű, kissé zavarodott férfi állt.  Beljebb invitáltam őket. Hármuk közül csak a lány ült le, a két férfi, mint két testőr, fölötte tornyosult és mélyen hallgattak. Valahonnan egy jegyzetfüzetet varázsolt elő és rám nézett. Anyuké a szomszéddal együtt a hűtő mellett álltak és onnan néztek ránk. Juci néni, még mindig remegett a félelemtől és a reménytől. Hátha most, ezekben a pillanatokban a felszínre kerül egy kis morzsa, és megtudja, hova tűnt tegnap este az unokája.  De hiába, a reménye éppúgy szertefoszlott, mint a jó előbb.  A lány megköszörülte a torkát. A hangja lágy és kellemes, de határozott volt.  Dehogy kapásból letegezz, arra nem számítottam.

– Bizonyára, már közölték veled, mi történt a szomszéd fiúval, Balogh Atillával

Bólintottam. Az én hangom nem volt magabiztos. Egyre jobban urrá lett rajtam a félelem. A lábam remegni kezdett és csavarni kezdtem a hajam végét.  Nem néztem rá.

– Így van, százados asszony. Édesanyám tájékoztatott a szörnyű hírről. Majd Attila nagymamája is elmondta, nem olyan régen. – mutattam rá Juci nénire.

Százados bólintott, felírt valamit, majd rám nézett.

– Elmondanád, mi történt tegnap?

– Miután hazaértem, úgy, mint ma, három óra környékén. Fél öt - öt óra környékén átmentem ide a boltba, ami itt van az utcánkkal szemben. A lámpák fényében, láttam, hogy ismét ködülni kezd az idő. Nem volt durva, a látási viszonyok nagyon jók voltak. Vásároltam, a boltban találkoztam össze vele. Együtt léptünk ki az ajtón, és meglepődtünk mindketten azon, hogy hirtelen sűrű köddé nőtte ki magát. Elindultunk a kollégium oldalán. Beszélgettünk, az iskoláról és az időjárásról. Itt váltunk el előttünk, annyit mondott, hogy siet, mert már nagyon várják otthon, alakja beleveszett a ködbe. Akkor láttam őt utoljára.

– Értem. Nem láttál semmi furcsát?  Olyan valamire gondolok, ami köthető ehhez a furcsa időjáráshoz és a kisfiú eltűnéseshez?

– Nem.– határozottan ejtettem ki a szót. Senki sem vette észre. Ha észre is vették, abban a pillanatban nem foglalkoztak vele.  – Csak a köd volt az, ami számunkra furcsa volt. – felkapta a fejét, a két úr is engem nézett, de nem szóltak semmit továbbra sem.

– Furcsa? Miben volt furcsa? – kérdezett vissza. A hangjában meglepődés hallatszott.

Nagyot nyeltem.

– Maguk nem vették észre?

Összenéztek, majd mindnyájan kérdőn tekintettek rám. Magamban elmosolyodtam. Aztán a hirtelen jött jókedvem elillant, mint a füst. Mert a két férfi közül a vékonyabbik hozzászegezte a kérdést. Riadtan ránéztem. S egyből leolvastam valamit a tekintetükről. Ő hármukat, valami miatt a köd jobban érdekelte, mint a szomszédfiú eltűnése. A nézésük ravasz volt. Vigyáznom kellett nagyon mit válaszolok nekik.

– Mit?

– Tapad, és úgy kell lehúzni a kabátról.

Erre egyáltalán nem számítottak és én sem. A reakciójuk szenzációs volt, leírhatatlan, ami az arcukon átfutott. Döbbenet, ijedség, félelem, meglepettség. A százados tért előbb magához a hármójuk közül. Kiválóan játszották a szerepüket. Lemertem volna fogadni, hogy akkor voltak ők rendőrök, amikor én Rómában az első női pápa. Gyorsütemben pakoltak össze és távoztak.

– Hát… nem… vettük észre. Akkor talán mi végeztünk is. Amiért jöttünk, megtudtuk. Vagyis semmit. Asszonyom, amint lesz információnk az unokájáról, azonnal értesítjük.

Felálltak, kifelé araszoltak az ajtón. Kikísértem őket. A százados hirtelen megfordult, és arrébb húzott a többiektől. Megijedtem, olyan hirtelen ragadott meg és tolt a fal felé. Mondata keményen koppant.

– Idefigyelj, kislány. Tudom, hogy többet tudsz a kelleténél, és nem mondtad el az igazat. Itt a névjegyem.– húzott elő egy lapot a zsebéből és a kezembe nyomta. – Hívj fel. Megbízhatsz bennem. Szerintem egyre gondolunk. Biztos vagyok benne, hogy a köd szippantotta magába a kisfiút. És az a valami, itt kering felettünk minden este. Ugyan azt láttad, amit én. Hívj fel. Segítek neked.

Most én lepődtem meg rajta, tátott szájjal bámulta a hátát, ahogy becsukódik mögötte az utcaajtó. Anyuék kinéztek a konyha ajtaján. Beléptem. Abban a pillanatban anyu hozzám vágta a mondatát. Számítottam rá. Nem is válaszoltam. Egy szó nélkül ott hagytam őket. Juci nénit sajnáltam, és magamat is.  Vártam az éjszakát. Biztos voltam benne, hogy valaminek történnie kell. Szorongattam a névjegykártyát, sokáig gondolkodtam rajta, végül úgy döntöttem, reggel felhívom a századost. Kinyílottak az évszázad az X aktái.

– Nyákos a köd és ragad? Az életemben nem hallottam még ekkora baromságot lányom. A köd szitálni szokott.

8.

Nem tudtam lenyugodni. A sötét szobámban mászkáltam fel és alá, annak ellenére, hogy nem tudok meglenni a sötétben egyedül. Félek és rettegek. Egy évig dolgoztam egy helyen, ahol néha helyettesíteni kellett valamelyik éjszakás kollégát. Nem bírtam, egyedül lenni tizenhat órán át. Megviselt és munkahelyet kellett váltanom. Átképeztem magam és így lett asszisztens. A mai napig nem tudtam túltenni magam a helyzeten és megviselnek az éjszakák és az egyedüllétek. Nem figyeltem oda, csak gondolkodtam a helyzeten. Annak, hogy nem figyeltem oda, az lett a következménye, hogy mindennek nekimentem.  Hirtelen jött ötlettől vezérelve, lábujjhegyen a redőnyhöz lopakodtam és egy kicsit felhúztam, és kikukucskáltam a résen. Mielőtt felhúztam volna a redőnyt, ránéztem a telefonomra. Az idő vánszorgott. Még csak éjjel tizenegy múlt pár perccel. Úgy éreztem, órák teltek le a szobámba távozásom óta. Úgy látszik az Istenek a mai éjszakát nem arra teremtették számomra, hogy titkos ügynököt játsszak Magyarország közepén, egy faluban, aki a hős szerepében fog tetszelegni, ki fülön csípi a rosszfiúkat, akik ufónak adták ki magukat. Nem bírtam tovább a tétlenséget, muszáj volt valamit tennem. A lábam vitt előre, mennem kellett, egyszer csak azt vettem észre, hogy a konyha közepén állok. A másik pillanatban a kezem a kilincsen volt, és kiléptem az udvarra. Meg sem lepődtem azon, hogy az időjárás nem változott. Ugyanúgy köd volt, mint tegnap. Tegnap. Olyan volt számomra, mintha meg sem történt volna. Huszonnégy órája annak, hogy a szomszédgyerek beleveszett ebbe az átkozott fura ködbe. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a ködöt. Az állaga sem változott. Megfogtam. A kezemben tartottam. Most jobban megtudtam nézni és tanulmányozni. Az egész köd állaga olyan volt, mint a vattacukornak. Legalább is nekem olyannak tűnt. Hirtelen felkaptam a fejem. Meghallottam a búgó hangot, amit tegnap is hallottam azok után, hogy elbúcsúztam Atillától. Elindultam a hang irányába, megbotlottam és elestem. Sűrű nyögések közepette igyekeztem magam vízszintesbe helyezni, de épphogy megtettem, a búgó hang ott keringett a fejem felett. Felnéztem az égre. Legalább is oda, ahova képzeltem, de a sűrű ködtől nem láttam belőle semmit. De viszont megláttam valami mást. Valamit, aminek nem lett volna szabad ott lennie, és nem lett volna szabad nekem meglátnom az objektumot. Araszolni kezdtem hátra felé, de az objektum követni kezdett. Percekkel később a szemem elé tettem a kezem. Hatalmas fényes fénycsóva közepén álltam. Percekig rajtam tartotta, majd pásztázni kezdte a területet végül felemelkedett és eltűnt a sűrű ködben.  Fél óra eltelte után tudtam csak megmozdulni, de így is vánszorogtam az ajtóig. Térdre ereszkedtem, úgy löktem be az ajtót és másztam be a konyhába. Nehezen felültem a székemre. És így ültem még jó fél órát a sötétben. Megbénított a látvány. A látvány, amit soha az életemben nem fogok elfelejteni, kísérteni fogja a napjaimat és az éjszakáimat. Az egész életemet, hallgatnom kell róla. Hallgatnom arról mit láttam a mai éjszakán. Láttam egy repülőcsészealjt. Nagy nehezen összeszedtem magam, és bevánszorogtam a szobámba. Bebújtam az ágyba, magamra rántottam a takarót.  Egész éjjel nem aludtam. Vacogtam a takaró alatt.

Mire felkeltem a köd elillant, mintha nem is lett volna, én pedig lázasan feküdtem itthon. Hánytam, hasmenésem volt és csúnyán köhögtem. Hangom is alig volt. Két köhögés roham között vettem észre, hogy valami hálószerűen a pizsamámra tekeredett.  Könnyen lehúzható volt. Az anyaga kristályszerű volt, és olyan, mint a jégvirág az ablakon, de valahogy még sem. Hasonlított a pókhálóra is.  Hamar elolvadt. Így nem tudtam tovább tanulmányozni, de ha esélyem is lett volna rá, nem maradt volna rá idő, mert anyu két kétségbeesés közepette a lázamat mérte, az orvost hívta, rohangált és a fejét fogta, hogy a lánya már megint beteg. Tehetek én róla? Tehetek. Nem kellett volna az éjszaka közepén, egy száll, pizsamában az udvarol lófrálnom.

Delton és társai több milliónyi fényévre laknak a Földtől, a Cooler Naprendszerben. Az idevezető utat, hipersebességgel teszik meg, számukra az út, egy szemvillanásnak tűnik. Delton a szerkezettel túl alacsonyra szállt. Ott lebegett centikre a földtől. Kutattak, és kerestek. Keresték az újabb emberáldozatot. Nem foglalkoztak azzal, hogy tegnap is épp itt kerestek és találtak is alanyt. Delton alig hogy a föld közelébe értek, rögtön megpillantotta a lányt az udvaron, aki azokban a percekben nézett fel az égre.  A lány felállt és hátrálni kezdett.   Hirtelen a fényt Biankára irányította, a fiút azon nyomában elbűvölte a lány szépsége. Csak bámulta a képernyőre vetített képet. Naponta érkeztek a Földre, hogy embereket raboljanak el, és kísérletet hajtsanak végre rajtuk. Eddig semmiféle érzelmet nem váltott ki belőle az, hogy elrabolják őket, elviszik innen, és soha nem térnek vissza a Földre. Még akkor sem vált ki belőle érzelmeket a dolog, ha az alany útközben, vagy a kísérletek által lelik halálukat.  Az embereket egy primitív lényeknek tartják.  De ez valami más volt a lény számára. Megfogta és magával ragadta a lány szépsége. Valami történt vele, odabent a lelke mélyén. De nem tudta megmondani, még magának sem, mi történt vele percek leforgása alatt.  Parancsot kapott. Jól tudta, hogy tegnap hibát követtek el, mert felfedezték őket. Helfus a parancsnokuk meg is büntette érte. Tűrte a szidást, mert tudta, hogy igen is hibás mindazért, mert meglátták őket.  A parancs úgy hangzott: találják meg, és hozzák el magukkal a lányt. Nem kísérlet céljából. Egyszerűen rabolják el, tartsák a bolygón pár napig, majd térjen vissza napokkal később, és ezek a napok essenek ki az emlékezetéből.  Nem tudta megtenni, szabad utat adott neki. Jól tudta, hogy ezért a merész tettéért, ismét megfogják büntetni. Nem érdekelte. Nem akarta bántani a lányt. Kísérője minden egyes alkalomkor. Trixin. A bolygójuk egyedüli beképzelt és túlságosan magabiztos lánya. De egyben a legkiválóbban képzett kémikusa és mérnöke. A lány árgus szemekkel leste, mint művel Delton. A száját huzigálta. Míg a lány észrevette, hogy Delton létezik, addig a fiú sosem vett tudomást a lányról. Sőt. A többi fiúval a háta mögött még ki is nevették, gúnyjuk tárgyává vált. Az egyetlen lény a bolygón, aki tudomást vett a lány létezéséről, az az anyja volt és maga a parancsnok, Helfus. Trixin mérges volt rá, de egyben féltékeny is a földi lányra. Évek óta, titokban szerette a fiút. Bátorságot vett és oldalba lökte Delton, és ráordított. Delton összerezzent. Trixin hangja parancsoló volt, holott jól tudta, nem ő irányít, hanem a fiú.

– Mire vársz? Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük. Indítsd be a hálót, kapd el vele, húzd fel és húzzunk haza. Vagy ha úgy jobb neked, tereld bele a ködbe és beleragad.

Delton visszanézett a lányra, nem szólt semmit. A fénycsóvát visszahúzta, és egy szó nélkül beizzította a motort és a csészealj felemelkedett és beleveszett a ködbe. Az űrhajó szelte a világegyetemet, mérhetetlen nagy fénysebességgel. Ami a földi létben örökkévalóságnak számít, náluk mindez egy szemvillanásig tart. Épphogy kilövetlek a Tejútrendszerből, máris bolygóközi pályára álltak. Delton felvette a kapcsolatot az otthoniakkal.

– Itt a XP3 delta anyahajó! Elhagytuk a Földet és a Tejútrendszert, bolygóközi pályára álltunk. Hamarosan megérkezünk. A feladat teljesítése: negatív.

Bontotta a vonalat, és kilőtt a végtelembe. Trixin szeme sugarakat lőtt ki mérgében. Dühös volt azért, mert Delton beleesett az emberbe, és dühös azért, mert ez miatt a rájuk bízott feladatot nem tudták véghezvinni. Egyfolytában a fiút nézte.

– Ugye azt tudod, hogy Helfus nem lesz oda az örömtől, amiért nem tudtuk a feladatot véghezvinni. Büntetést fogsz kapni. – a hangja csupa megvetés volt. Mélyen csalódott a szerelmében. A fiú ránézett. Halkan szólalt meg.

– Nem érdekel! Helfus meg fog érteni engem!

– Te tudod!

Innentől kezdve nem szóltak egymáshoz. Közeledtek a Coover Naprendszer határához. Beértek és dokkoltak. A dokknál fogadóbizottság várta őket. Delton kénytelen volt gondolatban igazat adni Trixinnek. A vezetők tekintetéből, semmi jót nem olvasott ki. Dokkolás után kiszálltak, és az egybegyűltek felé vették az utat. Megdöbbenésükre, Helfus tárt karokkal igyekezett feléjük és szorosan magához ölelte őket.

– Drága gyermekeim! Isten hozott újra itthon titeket!

– Helfus, szeretnék beszélni veled. – kezdte mondandóját Delton!  Helfus egy mozdulattal elcsendesítette.

– Hát igen, furcsálltuk is a bejelentkezésedet. Nem sikerült a lányt elhoznotok

– Az nem kifejezés. – vágott a parancsnok szavába Trixin, de nem tudta befejezni.

– Gyere fiam, sétáljunk egyet és közben mindent elmesélsz nekem.

Helfus maga után húzta a megdöbbent fiút. Trixin tátott szájjal nézett utánuk. A lány nem épp erre számított, hanem jó kis balhéra, mint tegnap. Hirtelen jött ötlettől vezérelve utánuk sietett.